fekete istván: őszi dal
Nagy Dániel Viktor színművész előadásában, az Emberpor című kötetből
Idegen városban jártunk akkor és fiatalok voltunk. Nem tartottuk számon sem a hónapokat, sem a napokat, még az ünnepeket se nagyon, mert úgy látszott, mintha csupa lakodalom lenne az élet.
Ősz volt már, ámbár ezt csak később vettük észre, akkor is csak véletlenül. Ma már nem hiszek a véletlenben, de akkor úgy látszott, mintha véletlenül tévedtünk volna a temetőbe.
Siettünk haza gyűrötten s a múló mámor salakjában pislogva, amikor barátom azt mondta:
– Gyere, vágjunk át itt a temetőn, hamarabb otthon vagyunk, jobban kialusszuk magunkat.
Neki fordultunk a városvégi temetőnek; átugrottuk az árkot és valami régi út süppedő moháján siettünk toronyiránt, öreg sírok között, amelyek árvák voltak már és névtelenek, mint a begyógyult bánat.
Aztán meglassúdtunk.
– Nézd – mondta barátom –, nézd… Micsoda nap van ma?
Az újabb sírokon tegnapi virágok és az emlékezés gyertyáinak szétfolyt könnycseppjei.
– Azt hiszem, halottak napja.
És akkor mérhetetlen szennyesnek éreztük magunkat. Tétován ődöngtünk, mintha az éjszaka olcsó parfümjét akartuk volna kimosdatni gyűrött ruhánkból és fülünkből a tisztaság némaságával a részeg muzsikaszót.
Késő reggel volt. A párás magasság felett már kék volt az ég, valahol varjú károgott, csillogott a harmat a tegnapi virágokon s egy-egy fáradt levél olyan puhán szállt le a földre, mint a simogatás.
– Hallod? Muzsikálnak. Megdöbbentünk. A főúton valami kis csoport közeledett; kivillant már a pap fehér karingje és a földön kúszó muzsikaszó már szívünkhöz ért és érthető lett.
“Most van a nap lemenőben”
– sírták a hegedűk –
“Kimegyek a temetőbe.”
Muzsikust temetnek.
Nekidőltem egy fának, néztem a tegnapi virágokat, éreztem az őszt, s az emberi mulandóság nagy panasza sírón verődött a szívembe.
A cselló feljajdult, mint a zokogás, szétfolyt a sírok között az őszben és megbújt az avar alatt.
Állunk némán, fiatalságunk ragyogásában, de valahonnét ránk nézett egy nyitott sír, valahol károgtak a varjak és mély csend végtelenségében szóltak a hegedűk.
Aztán szó nélkül hazamentünk és nem beszéltük meg, hol mulatunk holnap vagy holnapután.
Ez a barátom fiatalon halt meg, távol tőlem.
– … az volt a kívánsága – mondta egy ismerősünk –, hogy cigány búcsúztassa. Azt muzsikálták, hogy “Most van a nap lemenőben”, amit nem értek, hiszen nem ez volt a nótája.
Aztán még egyszer találkoztam ezzel a nótával. Tavaly. Kimentünk az apám sírjához, pár nappal mindenszentek előtt, mert nem szeretem a sokaságot s az édesapám sírjánál nekem úgyis mindig ünnep van. Ünnep s benne az egész életem.
Megtakarítottuk a kis halmot, imádkoztunk, emlékeztünk, néha mosolyogtunk is, hiszen visszahívtuk őt közénk és sem az ő, sem a mi szeretetünk nem múlik el soha.
Jobbra egy orvos fekszik, balra egy vasúti kalauz s felvetődött a kérdés, vajon az orvos jegyét lyukasztotta-e a kalauz?…
– Jaj, fiam, hát sohse nő be a fejed lágya? – kérdezte apám, s én bevallom, hogy azt hiszem, ez már reménytelen dolog.
– És porold le a térdedet, hát még most se tudsz a ruhádra vigyázni… és a cipőd is…
– Ezt a kis vadrózsát meghagyjuk, édesapám? – terelem el a szót a kellemetlen témáról, mert egy kis vadrózsa kelt ki a sír köve mellől s a nyáron már kétaraszosra nőtt.
– Persze. Egy rigó hozta a bogyóját s itt elejtette. Ámbár lehet, hogy szándékosan dobta ide. Kevés itt a bokor s talán fészket akar rakni benne, ha megerősödik.
Ezek után óvatosan a kereszthez kötöttem a vadrózsa szárát s meggyújtottam a kis gyertyámat, amelynek lángja alig látszott, mert ragyogó őszi nap volt; élő és holt szíveket melengető, temetőket simogató bánat üszkét aranyozó őszi fény.
A kerítésen túl vidáman csengettek a villamosok, valahol gyermektrombita szólt, sürgető autóduda, és az élet zajongó fürgesége olyan önfeledten járt a temető körül, mintha temető nem is lenne a világon.
És akkor elindult valami, felreppent valami s egyszerre elhallgatott minden. Jött a fekete kocsi a főúton, karinges pap, kis csoport és mind tisztább lett a dal jajgató, puha szárnyalása:
“Most van a nap lemenőben…”
Ott mentek el előttünk.
A barna muzsikusok arcán a könny barázdái, a hegedűket féloldalt fektették arcukhoz, mintha saját sírásukat hallgatták volna, a pap a földet nézte, a kocsi mintha a levegőben úszott volna, csak a lovak dobogtak, mintha fekete posztóval bevont dobok mérték volna az élet utolsó lépéseit.
Hallgattunk.
Apám se szólt s arra gondoltunk, hogy talán az egész Földnek könnyel mosott emberporrá kell válnia, mert mindaddig szól a dal és száll a bánat, amíg csak ragyog a nap, de valakinek valahol mindig lemenőben.