én megoperálom, de isten gyógyítja meg

Interjú: Professzor Molnár F. Tamás mellkassebész

“Csapdás a pályánk, a műtő veszélyes üzem. Az orvos makulátlan lelkiismerete rendszerint a rossz memória ajándéka. A legnehezebb az eredménytelenséggel való szembenézés, hogy az ember ne rokkanjon bele.”

1. A sebésznek minden esete emlékezetes, még ha név szerint nem is tudja, kiről, miről van szó. Hiszen első betegétől kezdve mindegyik sebe, akár ő ejtette, akár ezzel érkezett az áldozat, ott van a következőben: tanulságaival, örömeivel, bánataival, tragédiáival és csodáival. És nyilván a seb és a baj „környéke” a beteg, testestül-lelkestül. Sőt, több, hiszen a hozzátartozók, az aggódó barátok, a szűkebb és a tágabb társadalmi környezet is idetartozik. Ám a világot nem lehet szeretni egyben. Átfogva, az egyes embert külön-külön, azonban igen, legalább törekedni rá.

2. Az egyik legszívmelengetőbb emlékem kétségtelenül a gyermekeken végzett műtét ajándéka. A mellkassebészet alapvetően felnőtt műfaj, betegeink zöme felnőtt vagy inkább idős. A legtöbb mellkassebészeti műtétet az egyes számú gyilkos, a tüdőrák miatt végezzük, s azoknak, akik műthetőek, egészen jó esélyeket tudunk ígérni, különösen az egyre újabb onkológiai szerekkel kombinációban. Mindig is felnéztem a gyereksebészekre, de sosem irigykedtem – a lelki teher hatalmas. Gyerekeknél fejlődési rendellenességeket, rendszerint a csontos mellkasfalat korrigáljuk.

3. Még a pécsi sebészeti klinikán, adjunktus koromban történt. A legtöbb és a legszebb, amit kaphat sebész, az egy tíz év körüli kislány szájából hangzott el műtét után, amikor megnézte magát a tükörben: „Most az én szívem is ott dobog, ahol a többieké, olyan vagyok, mint ők.” Nagyon sokszor eszembe jutott ez a mondat, és a gyógyszerem is volt a nehéz, szakmailag fájdalmas időkben.

4. Már professzor voltam, amikor egy évfolyamelőadás után egy gyönyörű medika jött le a katedrához. „Meg tetszik ismerni, tanár úr?” Nem – vallottam be. „És így?” Meglepődtem, kicsit meg is ijedtem, mert körülnézett, és látva, hogy a többiek már mind kimentek, kidüllesztette a mellkasát és oldalt felhúzta a trikóját, épphogy kivillant egy finom heg, ahol a Nuss lemezt bevezetjük: a tölcsérmellkast ezzel korrigáljuk. Tizenkét évvel korábban operáltam, az ő mondata volt életem legnagyobb és legszebb paraszolvenciája.

NÉVJEGY

Prof. Molnár F. Tamás mellkassebész.

1979-ben végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen.
Sebész, mellkassebész honvéd–katasztrófa szakorvos, a UEMS/Thorssurg (Brüsszel) magyar tagja,
igazságügyi sebész szakértő, okleveles történész.
Közel négyéves brit mellkassebészkedéstől eltekintve 2012-ig a Pécsi Kórház, majd a PTE Sebészeti Klinika orvosa, a mellkassebészet létrehozója, 2009 óta professzor.

2012 (MTA doktora) óta alapítóként a Győri Kórház mellkassebészete fűződik hozzá.

Nevéhez a hazai kultúrorvostan-koncepció is köthető.

Nem titkolom el, hogy a beszélgetésünk előtt a gondolatait papírra vetette, elküldte nekem, így előre tudtam, hogy mély és átgondolt mondatokat fogok öntől kapni. Rögtön az első ez volt: „a sebész viszonya a beteghez egyszerre lelki és testi. Zsigeri. központi kérdés a fájdalom, hogy az okozott szenvedés – amivel óhatatlanul minden műtét jár – a legkevesebb legyen.” A fájdalmat, amit a beteg átél, hogyan tanítják meg egy leendő orvosnak? Lehet, hogy csak az érti meg, aki ezt már megtapasztalta?

5. Pécsett is tanítok az orvoskaron. Amikor még a klinikumban is részt vettem, arra kértem a hallgatóimat, hogy feküdjenek fel egy vizsgáló- vagy műtőasztalra. Nem árt érezni azt, amit a kitárt test, az ember fölé hajló maszkos arcok, a lámpa hideg fénye, a különös zajok jelentenek. A teljes testi kiszolgáltatottság mintázata van előttünk. Nekem volt „szerencsém” gyerekként három műtéten is átesni, a későbbiekben többször operáltak, és egy vesekő boldogtalan tulajdonosaként is pontosan tudom, milyen kegyetlen a fájdalom. Innen ered bennem a gyógyulás érdekében kényszerűen okozott szenvedés tompításának belső kényszere.

6. – a fájdalomhoz való viszonyunk generációnként hogyan változik, ha változik egyáltalán?

– A fájdalomhoz való viszony, illetve elfogadásának képtelensége már jegyzett társadalmi kórkép. Az algofóbia, vagyis a fájdalomtól való beteges félelem kéz a kézben jár a halálhoz való megoldatlan viszonyunkkal. Egyben tünet is. Ettől függetlenül csillapítása emberi és isteni parancs. A szeretetből kell fakadnia.

7. – a testi vagy a lelki fájdalom a marcangolóbb?

– Szerintem a lelki. A testi fájdalmat a gyógyszeriparnak hála tudjuk uralni, akár szokás szerint túlzásba esve, önpusztító módon.

– „katolikus orvosként ambroise paréval vallom: én megoperáltam, de Isten gyógyítja meg a beteget. Akinek méltatlan szolgája volnék. a siker az Úré, amit adok, az nem az enyém” – ezek is az ön gondo- latai, s én kevés orvostól hallot- tam hasonlót. inkább fordítva igaz, gondolják az emberek elég széles körben: az orvosok, főképp a sebészek, pályájuk egy szakaszán már magukat képzelik istennek.

8. – Az igazán jó orvos alázatos a betegséggel szemben. Legfel- jebb ezt nem tárja a közönség elé. Az általam ismert igazán jó sebészek mind közelről ismerik a kétséget. Az önteltség gyilkos méreg. Mindeközben a beteg legkevésbé a kétségeinkre kíváncsi. Tanácsért, segítségért jön, nem az önvallomásunkra áhítozik. Igyekszem azt adni, amiért jön, úgy, hogy igazat is mondjak és meg is értse. Közös érdek a bizalom hídjának felépítése, ez az én dolgom. Biztosan nehezebb ma, mint volt évtizedekkel ezelőtt. A teljes bizalom és a túlzott ráhagyatkozás közti mezsgye szűk. Fenyeget, hogy a páciensben a doktorról egy dölyfös, „ki ha én nem?” torz kép alakul ki. Horribile dictu, valakinek épp erre van szüksége: hiszen „ugyan ki, ha nem ez a doktor tud meggyógyítani”? Akárhogy is, az orvoslásnak mindig is van egy mágikus aspektusa, akár tetszik, akár nem. Ezzel visszaélni halálos bűn.

9. – ha mégis azt látja, hogy az egyik tehetséges orvosa elindul – használjuk ezt a szót – a dölyfösség útján, szól neki?

– Finoman figyelmeztethetném, de a leghatékonyabb megoldás a példamutatás. Mert a szó csak szó, maga a tett az álszentség elleni egyetlen hatékony óvszer.

– mi történik akkor, ha egy nagy orvos hibázik?

– Nem tudnám megmondani, mit fed a nagy orvos fogalma. Csapdás a pályánk, a műtő veszélyes üzem. Az orvos makulátlan lelkiismerete rendszerint a rossz memória ajándéka. A legnehezebb a fiaskóval való szembenézés, hogy az ember ne rokkanjon bele. Kulka profeszszortól hallottam, minden el- vesztett beteggel valamennyire együtt halunk magunk is, de másnap fel kell támadni, mert ki gyógyítja a következőt, ha mi nem tesszük?

10. –Az empátia szükséges kegyelem, de túl sok belőle, gyilkos méreg. Az elkövetett nagy hibák végigkísérik és kísértik az ember életét. Van bűnbocsánat, de nincs törlő, „delete” gomb. Az angol tengerészmitológiában ezt az albatrosz szimbolizálja, a varázserejű tengeri madár, amelynek elejtése bajt hoz az egész hajóra. Ezért a vétkes matróz – figyeljük, szinte sose a tiszt… – nyakába akasztják, hogy csak ő bűnhődjön. A tenger aztán idővel megbocsát – vagy nem. Mi, immár tenger híján azt mondjuk, hogy mindenki viseli a maga keresztjét – s olykor a vállára veszi a másét is. Paradox módon ettől gyakran könnyebb lesz a sajátunk. A nekünk jutott szép és jó, a gyógyulások vagy csak enyhülések, melynek eszközei, kiszolgálói, „miniszterei” vagyunk. A mi akkumulátorainknak, energiaforrásainknak pedig példája a megidézett kislány története is.