Gyerekkorom meghatározó élményei közé tartozik, ahogy a „zöld szemű” rádió elé kucorodva hallgatom a koncert közvetítéseket. Így ismerkedtem meg Richard Strauss zenekölteményeivel. Valahogy olyan érzésem volt, mintha muzsikája megérintené a lelkemet. Az egyik legmegrázóbb élményem egy szimfonikus költemény felfedezése volt, amelynek már a címe is felkeltette az érdeklődésemet: „Halál és megdicsőülés”.

Vajon mit szeretett volna ezzel kifejezni? R. Strauss fiatalon filozófiát is tanult a müncheni egyetemen, talán ez indította el képzeletét? Vagy egy betegség késztette arra, hogy elgondolkozzon azon, vajon mi történik akkor, amikor majd kihunynak az Élet fényei?

Nagy segítség a mű megértéséhez, a R. Strauss által írt sorok:

 „A beteg ember szunnyad az ágyban, nehézkesen és szabálytalanul lélegzik; …egyszer csak megjelenik előtte életútjának fénye, az eszme, az ideál, amelyet megpróbált megvalósítani, művészileg ábrázolni, de amelyet nem tudott befejezni, mert ember nem tudta volna befejezni; közeledik a halál órája, a lélek elhagyja a testet, hogy az örök térben, legdicsőségesebb formájában megtalálja azt, amit itt lent nem tudott beteljesíteni.”

Hallgatva a felvételt, számomra olyan, mintha egy film vetülne elém: a zene szinte láttatja, ahogy a sok nehézség, az élet küzdelmei után egyszer csak kiszabadul a lélek földi „börtönéből”, kiszökik a világmindenség hatalmas térségeibe. Az utolsó pillanatban még mintha egy megmagyarázhatatlan szál összekötné a megélt múlttal. Halványan még feldereng egy távoli hang, majd mindent hátrahagyva a lélek elindul az „átlényegülés útján”. Felhangzik egy gyönyörű dallam, amely egyre jobban magával ragad, szinte átölel. Megnyílik a horizont, kitárul előtte a Mindenség, végül az utolsó akkordokkal egybeolvad a Végtelennel.

A „Halál és megdicsőülés” premierjét maga R. Strauss vezényelte huszonhat évesen 1890-ben Eisenachban. Külön ajándék számomra, hogy felfedeztem egy 1944-ben készült felvételt, ahol a zeneszerző maga vezényli a művet. Számunkra ez fontos útmutatás, hiszen így megismerhetjük, hogy R. Strauss milyen színekkel képzelte el a mű megszólaltatását.

Külön érdekesség, hogy a zene hallgatása közben láthatunk néhány fényképet is Richard Strauss életéről. Számomra a legkedvesebb kép, amikor kottázás közben láthatjuk a zeneszerzőt…olyan, mintha kicsit bepillanthatnánk az alkotás folyamatába.