fekete-fehér fénykép:Bérmálkozás a templomkertben
fekete-fehér fénykép:Bérmálkozás a templomkertben

pécsi rita: kibérmálkozunk, vagy isten erőterébe lépünk?

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét, kiáradását, az Egyház születését ünnepeljük. Vasárnap és az azt követő időszakban a főpásztorok kiszolgáltatják a bérmálás szentségét.

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írását publikáljuk, mely nyomtatott formában az Új Ember újságban, digitális formában pedig a Magyar Kurír oldalán jelent meg.

Ki tölti be azt a bizonyos „Isten alakú űrt”? Pascal szerint minden emberben van egy Isten alakú űr, amit csak Isten tölthet be. Talán a magát kiüresítő ember és az Isten találkozása lehetne a személyes pünkösdünk, a bérmálás ünnepe. Amikor ezt a felismert űrt Isten Lelke betölti, és ajándékaival a küldetésben is megerősíti az embert. A szó a latin confirmatio (megerősítés) kifejezésből származik.

Jó a magyar szó is, mert
„jó esetben bérmálkozunk, tehát saját elhatározásunkból hívjuk meg a Lelket az életünkbe, hogy ezután tanúi is legyünk ennek a találkozásnak a szűkebb-tágabb közösségünkben.”

Tehát nem megbérmáljuk vagy bérmáltatjuk a gyereket, és nem is csupán részesülünk a szentségben, hanem hívjuk Istent, és elköteleződéssel válaszolunk szerelmes udvarlására, keresésére.

Ez egyúttal igen alkalmas útmutató is számunkra. Hogyan segíthetjük ezt a találkozást, miként készíthetjük az Úr útját?

„Hogyan hallja meg az ember Isten hívogatását? Mikor alkalmas a befogadására a személyiség? Melyek a tipikus akadályok, zsákutcák?”

E kérdések közül néhány könnyen megválaszolható. Például az, hogy a teremtés úgy rendelkezett, hogy az emberi idegrendszer és személyiség lassan érik meg erre. Most nem térhetünk ki részletesen a fejlődéslélektan törvényeire, azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a személyes elköteleződésre, az ebből fakadó szolgálatra és tanúságtételre legkorábban a serdülőkor végén, körülbelül 18-19 éves korában érik meg az ember. Tehát pedagógiai szempontból a 7–8. osztályos kamaszok bérmálása korai még, és nagy veszély, hogy formasággá silányítjuk számukra ennek a találkozásnak a lehetőségét.

A másik természetes útépítés az önismeret segítése. A serdülőkor nagy kérdése: Ki vagyok én? Sok segítségre van szüksége az embernek ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolja, de enélkül nem születhet igazi barátság sem természetes szinten, sem a természetfölötti világgal. Csak azt tudom odaadni, amit birtokolok, amit jól ismerek.

„Ki vagyok én? Kivé válhatok? Hol vannak a forrásaim? Milyenek a kapcsolataim, testi-lelki adottságaim, képességeim, korlátaim, vágyaim, anyanyelvem, családom, barátaim, nemzetem? Milyen az istenarc bennem?”

Kinek alkotott ő engem? A mindennapokban keresni kell ennek a jeleit. Isten a körülményeimen keresztül ölel át engem, és én is csak a körülményeken keresztül ölelhetem át őt.

Ugyanilyen fontos személyes választ adni arra a kérdésre, is, hogy ki az én Istenem. „Minden teremtményben megtestesül ugyanis Isten egy-egy gondolata, kívánsága” (Joseph Kentenich). Most ez a kívánság elevenedik meg a személyben, finom, halk és titkos ragyogással. Ezért szavakkal alig kifejezhető. Érdemes szimbólumok, képek, zene segítségével is keresni. Milyen a te Istened? Hol tudod a legkönnyebben megszólítani? Üres templomban, a szobádban, a természetben vagy a szentmisén? Jézus melyik arca áll igazán közel hozzád? A barát? Az irgalmas? A tanító? A szenvedő? A gyógyító?

„Kövesd a szíved dalát!” – ez lehetne a mottója ennek a belső munkának, amikor „Bennünk már Isten álmodozik” (József Attila).

Ám nem lesz elég, ha „csak” önmagára talál rá a fiatal ember. Egy afrikai mondás szerint „a folyón nem tudsz átkelni egyedül, mert megesznek a krokodilok”. A mai tömegtársadalom ugyancsak krokodilos közeg! Az embernek meg kell találnia a társakat és a saját helyét a közösségben, mégpedig úgy, hogy ne csak használja azt, hanem szolgálja is. Ez is a teremtettségünk része. Az ember nem elég önmagának. Igazi kiteljesedést, boldogulást csak az önátadásban, önmagunk felülmúlásában találunk, és nem a görcsös önmegvalósításban.

Ezen az úton lassan fölfedezhetjük, hogyan él köztünk Isten Lelke. Inspirál, vezet, vigasztal, megbékít, árad, betölt, imádkozik, tanít, szolgál, odaadja magát, örül, kapcsolódik.
Ahogyan ezt a teremtésben, az Ószövetségben, Jézusban vagy Máriában, az apostolok életében is megfigyelhettük. Ez a Lélek vezette a népet az Istennel való egyre teljesebb találkozás felé, Jézus általa testesült meg, az ő erejében teljesítette küldetését, ő keltette életre a halálból. Az ember Jézusban a Lélek által jelent meg Isten. Ő erősíti meg és vezeti később a tanítványokat, és minket is ő tehet képessé arra, hogy felnőtté válva kilépjünk önmagunkból Isten és a felebarát felé.

„A Szentlélek szerepe a világ, az emberiség történetében és a személyes élettörténetünkben mindvégig ugyanaz, mint kezdetben: mikrokáoszunkból mikrokozmoszt teremt – ahogyan ezt az egyik kedves barátunk, atyai mesterünk gyakran felidézi.”

Ugyanis a görög kozmosz szó egyik jelentése: harmonikusan elrendezett, törvényekkel leírható, megismerhető világegyetem.

Ezt a felnőtté vált (!) személyt erősíti meg a Lélek arra, hogy tanúskodjon, és továbbadja a kincseit. Erre szólít fel mindannyiunkat a szentmise elbocsátó áldása is: Ite missa est! Küldetésetek van!

Kilépünk tehát magunkból, és a Lélek Isten az erőterébe vezet. És itt újra fontos lesz, hogy ki az én Istenem. Ha a távoli Univerzum Rt. igazgatója, aki vasárnaponként megmutatja magát, de a kedd délelőttömhöz vajmi kevés köze van, akkor az erőtér is távoli marad.

Ha a büntető Istennel ismertettek meg, mondván: Isten nem ver bottal! Vigyázz, mert Isten szeme mindent lát! stb., akkor nincs bátorságom az erőterébe kerülni, ezért nem is vágyom rá.

„A találkozás csak akkor lehet igazán megerősítő, ha az irgalmas és személyesen szerető Isten hívására tudok válaszolni. Aki tévedéseim esetén is újra meg újra felkínálja ajándékait: vigasztalását, megbocsátását, erejét, békességét.”

Ez a párbeszéd talán így hangzik majd a szívünkben (Tilmann Beller nyomán):

–  Én vagyok a múltad, a jelened és a jövőd Istene. Ne félj. Minden rendben lesz. Veled vagyok.
És én azt mondom neki:
– Kérlek, engedd, hogy érezzem, hogy itt vagy!
És Isten szól:
–  Hiszen ezt már régen megtettem! Ott voltam azok mögött az emberek mögött, akik szerettek téged. És a tegnapi kis véletlenek is tőlem származtak. Tudod, nekem tulajdonképpen mindegy, hogy egy Tejutat teremtek, amelyben százmillió nap kering, vagy azt mondom:
„Nálad vagyok, ha jó az idő, ha rossz, ha fáj a fejed vagy amikor elmúlik a fájdalom. Veled szeretnék lenni. Tervem van veled, de arra várok, hogy azt mondd nekem: Atyám, bízom benned. Sőt talán még azt is hozzáteszed később: Szeretlek.”

Úgy gondolom, ez a találkozás a bérmálkozás nagy lehetősége. Érdemes kivárni, érdemes segíteni ezt, mert a természetesre épül a természetfölötti. De nem szabad sürgetni, mert ez is – mint minden örök érték az életünkben – ajándék, kegyelem.

Szerző: Uzsalyné Pécsi Rita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. május 23-i számában jelent meg.